A kezdő regényírók egyik leggyakoribb hétköznapi problémája, hogy hogyan szakítsanak rendszeresen időt az írásra – majd ha ezt valahogy megoldották, ott a másik: miként kerüljenek ihletett állapotba.
Tényleg nem udvariassági fordulat, valóban örülök annak, hogy egy korábbi bejegyzésemhez pont a két kedvenc filmemet hozták fel példának: a Casablancát és a Die Hardot.
A két hozzászóló közül az egyik arra világít rá – egyébként jogosan –, hogy nem feltétlenül kell mindent előre kitalálni, végleg eldönteni, mikor belevágunk egy történet megírásába, hiszen a történet-centrikus filmkészítés egyik alapművének, a Casablancának még a forgatásakor se volt meg, hogy mi lesz a vége. (Több verziót is eljátszattak a színészekkel, és csak a tesztek után döntöttek amellett, amit ma már klasszikus búcsújelenetként ismerünk.)
A regényíró is ember. Neki is vannak álmai, vágyai. Elképzel dolgokat, tervez, gondolkodik…
A regényírónak is boldogulnia kell az életben. Ezért jó, ha kitartó, tájékozott, művelt, barátságos, tud helyesen írni stb. stb., hiszen neki is vannak hétköznapi és közösségi feladatai, amikkel meg kell birkóznia… De nem ezektől az „emberi tulajdonságoktól” lesz valaki regényíró!
Hát akkor mitől?
Könnyű érzelmileg tönkremenni és szakmailag kiégni, ha nem vagyunk tisztában néhány dologgal, ami sikeressé vagy sikertelenné tehet minket. Az írók, mint a művészek általában, hiúak és túlérzékenyek. Elég egy apró félreértés, és kisiklik az életük.
Tudom, mert átéltem.
Az egyik legfontosabb tudnivaló az írói pályával kapcsolatban, az, hogy mi az írói siker? Elsőre ez egy értelmetlen kérdésnek tűnik, mert olyan könnyű rávágni, hogy a példányszám a siker mutatója.
Gyorsan leszögezném, hogy az írás nem munka, hanem élvezet, és az írók nem dolgoznak, hanem hajszolják az élvezeteket.
De akárhogy is, abból élünk, hogy írunk, és az sem hátrány, ha a környezetünk azt hiszi, hogy dolgozunk. Persze, nem, de higgyék csak azt. Ez a tévhit jót tesz a nyugalmunknak.