történet

Nem tudom, hogy veled volt-e már ilyen, de én határozottan emlékszem: az első nyomtatásban megjelent írásom előtt folyton úgy intéztem, hogy az akinek épp megmutatom a legújabb „remekművemet”, az a jelenlétemben olvassa azt el, hogy közben figyelni tudjam a reakcióit.

Az utóbbi másfél hónapom azzal telt, hogy egy történetem moziba juttatásán dolgoztunk, és bár a legtöbb ember – és elsősorban a média – számára rendezőként jelentem meg a Login című filmem kapcsán, számomra sokkal fontosabb volt az írói énem gyümölcsének, a forgatókönyvnek a fogadtatása.

Tényleg nem udvariassági fordulat, valóban örülök annak, hogy egy korábbi bejegyzésemhez pont a két kedvenc filmemet hozták fel példának: a Casablancát és a Die Hardot.

A két hozzászóló közül az egyik arra világít rá – egyébként jogosan –, hogy nem feltétlenül kell mindent előre kitalálni, végleg eldönteni, mikor belevágunk egy történet megírásába, hiszen a történet-centrikus filmkészítés egyik alapművének, a Casablancának még a forgatásakor se volt meg, hogy mi lesz a vége. (Több verziót is eljátszattak a színészekkel, és csak a tesztek után döntöttek amellett, amit ma már klasszikus búcsújelenetként ismerünk.)

Miért van az, hogy míg valaki – miután összehozott pár tűrhető novellát – képes megírni az első regényét, addig mások, esetleg sokkal jobb novellák kisujjból való kirázása után is felsülnek a regénypróbálkozásaikkal?

És most felejtsük el azt a nyilvánvaló választ, hogy az egyik ismeri a regényírás trükkjeit, a másik meg nem. A kérdés azokra az esetekre vonatkozik, amikor valaki megtanulta az alapjait annak, hogyan kell regényt írni, de bárhogy próbálkozik, mégse jön össze neki egy novellánál hosszabb sztori.

Első blikkre az ilyen esetek alapján úgy tűnhet, hogy mégse belépő a novella a regényhez. Esetleg valamiféle személyiségbeli lehet a dolog nyitja? Valaki vagy novellistának született, vagy regényírónak, és mindenkinek jobb, ha ezt idejekorán felismeri?