De én akkor is ösztönösen akarok írni!

Tényleg nem udvariassági fordulat, valóban örülök annak, hogy egy korábbi bejegyzésemhez pont a két kedvenc filmemet hozták fel példának: a Casablancát és a Die Hardot.

A két hozzászóló közül az egyik arra világít rá – egyébként jogosan –, hogy nem feltétlenül kell mindent előre kitalálni, végleg eldönteni, mikor belevágunk egy történet megírásába, hiszen a történet-centrikus filmkészítés egyik alapművének, a Casablancának még a forgatásakor se volt meg, hogy mi lesz a vége. (Több verziót is eljátszattak a színészekkel, és csak a tesztek után döntöttek amellett, amit ma már klasszikus búcsújelenetként ismerünk.)

A másik hozzászóló szintén indokoltan veti fel, hogy nem kell feltétlenül túlbonyolítani a dolgokat, hiszen a Die Hard se éppen a Mariana-ároki mélységű filozófiájának köszönhetően lett cult film.

E két példa kiváló alkalmat ad az irányított történetvezetés kontra ösztönösség, valamint a mondanivaló vs. szórakoztatás kérdéskörének bemutatására.

Nézzük előbb a Casablancát!

Alapvető kiindulási pont ennél a második világháború vérzivataros éveiben játszódó, papírzsebkendő-áztató mozinál, hogy nem egy történelmi filmről van szó. A Rick, Ilsa és Victor Laszlo szerelmi háromszögét bemutató melodráma a háború alatt, nem sokkal Pearl Harbor után forgott és került bemutatásra. Az alkotók következésképpen jelenkori politikai környezetként tekintettek a háttérre – nem úgy, mint mondjuk Spielberg tette a Ryan közlegény megmentésében fél évszázad távlatából. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg a Casablancát, akkor az üzenete meglehetősen egyértelmű: Amerika háborús szerepvállalásának megerősítése az akkor még főleg az öreg kontinensen zajló háborúban, mert a nácik az egész világ szabadságára veszélyt jelentenek. Ezért mondta Bogart a film elején, amikor Ilsára várt egy üveg wiskey mellett, hogy „egész Amerika alszik”, ezért provokálja ki azt a hatásos énekpárbajt Victor Laszlo a Rick's Café-ban, és ebből a nézőpontból kap különös jelentéstartalmat Rick filmtörténeti jelentőségű zárómondata: „Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship”. (Kvázi a végre hősiesnek mutatkozó amerikai és az élveteg, de alapvetően jószívű francia között, mert az amcsik majd jól felszabadítják a megszállt Franciaországot.)

Nekünk Magyarországon nem feltétlenül ezek a legszembeötlőbb üzenetei a filmnek, hiszen nézőként engem is jobban érdekel, hogy hogyan alakul az Ingrid Bergman által megformált álomnő, és a Huphrey Bogart alakította cinikus, de titkon romantikus Rick szerelme. Viszont ott, akkor, az amerikaiak számára nem volt kérdéses, miről szól a Casablanca. Nem véletlen, hogy arra a Michael Curtizre bízták a rendezést, aki Kertész Mihály néven már 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság alatt komoly tapasztalatokat szerzett az agitatív, háborús propagandafilmek készítésében.

Tény, hogy nem tudták konkrétan mi lesz a sztori vége, de tudták, mit akarnak mondani a nézőnek. Forgattak több verziót, és kiválasztották azt, amelyik a lehető legjobban szolgálta az üzenetüket. Ez minden esetben egy sakkjátszma, minden alakalommal gondolkodni, filózni, variálni kell, míg ki nem jön a legjobb, a lehatásosabb megoldás. Az érzelmek – mint ennél a példánál – gyakran csak alibik, csak hordozóanyagok, vagy ha úgy tetszik, cukormázként szolgálnak a nehezebben emészthető hatóanyag problémamentes bevitelére.

Természetesen nem minden történetnek vannak ilyen direkt üzenetei. Van olyan sztori, amelyik elsősorban csak szórakoztatni szeretne. A Die Hard (Drágán add az életed!) például egy ilyen film. Ezzel kár lenne vitába szállni. Ám ettől még van üzenete.

Nem győzőm hangsúlyozni: az üzenet lehet egyszerű, sőt lehet nagyon egyszerű, de kell, hogy legyen, és hogy olyan legyen, amit az alkotó át akar adni. Aki látta a Die Hardot, azzal se fog vitába szállni, hogy mondott neki valamit, tehát nem állíthatjuk azt, hogy nem szólt semmiről. Ha másról nem, akkor arról, hogy „tök jó csávó ez a McClane”, de sokkal inkább arról, hogy „az ilyen hősökért csak rajongani lehet, és megérdemelnének egy kicsivel több támogatást, de minimum a tiszteletet”, vagy hogy „az amerikai értékeket valló magányos hős, a fehér-kalapos cowboy eszméje még él, és mindent legyőz”. Gondolj csak a „Yippee ki-yay, motherfucker!” – visszatérő mondatra.

Ha csak és kizárólag a szórakoztatás felől közelítjük meg a kérdést, akkor is kellett üzenet. Miért? Mert az, hogy szórakoztatni akar valaki, az is csak valami üzenet segítségével valósul meg. Az egyszerűbb agyú DJ például üvölt, mint a fába szorult féreg, hogy „Buli van!”, meg ilyenek.

Arra a filmre még nem ült be ember, azt a könyvet még nem vette le a polcról olvasó, amelyik csak azt mondta magáról, hogy: „Szórakoztatni foglak”.

Oké, oké, szórakoztat. De mivel szórakoztat?

Minimum azzal, hogy elvisz egy olyan világba, ahol ez és ez fog történni veled. Még a legsablonosabb „Romana” regények is üzennek valamit. Például azt, hogy „Ó a férfiak mind szemetek, és a legjobb nőket is rendre becsapják, de ha igazán hiszel az igaz szerelemben, akkor előbb utóbb eljön érted a herceged”. Sőt, a legegyszerűbb szőke-nős vagy Chuck Norris vicceknek is van üzenete… (Hogy jogos, vagy baromság, az már egy más kérdés.)

Ez ennyire egyszerű! Talán túlzottan is az. Azért kell ilyen hosszan írni róla, mert a mai világunk tele van tényként terjedő részigazságokkal, agyonpropagált téveszmékkel, amiket készpénznek veszünk. Ilyen például az, hogy mindenkinek mindenben igaza van. Az, hogy sok nézőpont, sok módszer létezik, az igaz. Sőt, sok szempontból örvendetes. De ha megkérdezed pár embertől, hogy merre van a Keleti pályaudvar, és az egyik a Népstadionhoz küld, a másik a Nyugatihoz, és csak a harmadik mondja meg, hogyan tudsz eljutni a Baross térhez, ahol a Keleti valóban található, akkor a válaszadók kétharmadának nem volt igaza.

Miért? Mert ez egy objektív tény. Te „A” pontban állsz, tehát arra van a Keleti pályaudvar. Lehet a liberális életfelfogás nevében kikérni magunknak, hogy ez milyen dogmatikus elképzelés. Vallhatjuk azt a szimpatikus elvet, hogy mindenkinek joga van elindulni az ellenkező irányba. Az már más kérdés, hogy így nagyon bonyolultan lehet eljutni oda, ahova szeretnénk.

Az, hogy üzenet nélkül nincs kommunikáció, az egy ugyanilyen tény.

Mindezek felett pedig van egy sokkal fontosabb szempont. Az üzenet, a mondanivaló abban segít, hogy a tiéd legyen a sztori, hogy tudj vele haladni. A mondanivaló a történet célja, cél nélkül pedig csak értelmetlen bolyongás létezik. Lehet persze egészségügyi sétákat is tenni, de még azzal is van célunk.