Hány éves leszel, mire megjelenik az első könyved?

Ki nem ábrándozott még arról, hogy milyen jó lenne, ha szélesebb körben kapna elismerést? Ki nem vágyik arra, hogy érzelmeket váltson ki az emberekből? És ki az, aki nem szeretné, hogy a gondolatai minél több és több emberhez jussanak el?

Nyilván vannak ilyenek is, de a Regényírás pont net olvasói között nem hiszem, hogy sokan lennének.

Persze, olyan világban élünk, ahol a vágyaink többnyire komoly gátakba ütköznek. Minél több mindent szeretnénk elérni, annál nagyobb akadályok tornyosulnak elénk. Egy könyv megírása, mint minden összetett tevékenység, millió problémát vet fel. Ezzel gondolom nem mondtam semmi újat.

A gond csak az, hogy a többi problémát, így vagy úgy, valamilyen szinten, valahogy csak megoldja az ember, mert az élet rákényszeríti, de az írás az valamiért mindig hátramarad a sorban.

Nincs az a kényszerítő erő, ami átvinne az akadályokon.

Tudod, hogy ez a jelenség az oka annak, hogy sok ismert művésznek – színésznek, festőnek, zenésznek, filmkészítőnek és persze írónak – szintén sikeres művészek voltak a szülei? Sokáig azt gondoltam, hogy ez valamiféle magyar uram-bátyám-úri-mutyi, valamiféle szoftkorrupció, régi szóval élve protekció. Mi más lehetne a mögött, hogy fél-tehetségek, sőt gyakran kifejezetten idegesítő antitalentumok tudnak gyökeret verni egy-egy művészeti szakterületen, sőt, előbb-utóbb a legtöbbjük még viszonylag jó is lesz, vagy legalábbis képesek stabil egzisztenciát kialakítani maguknak?

Aki egy művész mellett nőtt fel, az az anyatejjel szívta magába azt a mentalitást, ami elengedhetetlen ebben a közegben. Annak a szakma folyamatos tanulása olyan természetes, mint egy élsportolónak a napi edzés.

Szemben azzal a civil társával, aki ugyan fontosnak tarja, hogy jó kondícióban legyen, és ezért elvileg hajlandó még áldozatot is vállalni, de ha bármilyen akadályba ütközik, az jó indok arra, hogy szép lassan felhagyjon a testmozgással, és csak akkor kezdjen el újra edzeni, amikor valami külső erő (ellenkező nemű barát vagy barátnő, betegség stb.) erre újra rá nem kényszeríti.

Folyamatosan leküzdeni az írói mesterség buktatóit még a példában említett sportnál is sokkal nehezebb, mert itt még a külső kontrollnak is nagyságrendileg kisebb a szerepe.

Két módja van annak, hogy egy hirtelen elénk tornyosuló akadályt legyőzzük:

• vagy mi ugrunk nagyobbat annál, mint amit eredetileg terveztünk,
• vagy kisebbé tesszük azt a gátat.

Az elsőben – azon kívül, hogy drukkolunk neked – sajnos nem áll módunkban túl sokat segíteni. Ám azzal, hogy csökkentjük előtted az akadály nagyságát, hosszú évekig tartó, fölösleges köröket tudsz megspórolni.

A pályája elején járó író előtt keresztbe fekvő, gyakran áthatolhatatlannak tűnő gátakat tapasztalatlanságnak és mesterségbeli hiányosságnak nevezzük. Évtizedeket lehet eltölteni azzal, hogy ezeket megpróbáljuk úgy leküzdeni, hogy magunk fedezzük fel a regényírás alapjait – időnként letölthetünk a netről néhány tetszetősnek tűnő ingyenes tanácsot, és akár miden évben belevághatunk életünk főművébe, hogy aztán újra és újra felálljunk a padlóról egy-egy kegyetlenül őszinte kritika után.

Ha nem hozod meg a döntést, hogy én ezt a tudást valóban megszerezem, ha nincs benned kellő elszántság, és nem fogadod el azt a tényt, hogy akinek a tudás megszerzése drága, az nem számol a tudatlanság költségeivel, akkor előbb utóbb azon kapod magad, hogy az az írói álom, ami mindig is ott pislákolt benned, egyszer csak kialszik.

Gondold végig, mennyi kudarcélményt, mennyi elvesztegetett időt, és hány fölöslegesen kiszenvedett oldalt spórolsz meg azzal, ha veszed a fáradságot, és befektetsz a saját szakmai fejlődésedbe.