adaptáció

(A trilógia második része itt olvasható.)

Cikksorozatunk befejező részében elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: milyen az a regény, amiből „a hazai viszonyok között is készülhet később mozi”?

Semmi esetre se egy olyan történet, ahol egy SWAT team lecsap egy terrorista szervezetre, miközben szitává lőnek huszonkilenc Bentley-t, felrobbantanak egy felhőkarcolót, és porral teszik egyenlővé a New York-i Szabadságszobrot. És nem csak azért, mert egy ilyen vállalkozás költségvetése vetekedne egy komolyabb megyeszékhely éves GDP-jével, hanem azért, mert ha egy magyar producer belevágna egy történet megfilmesítésébe, akkor azt csak olyan sztorival tenné, amelyiknek valami köze azért csak van a magyar valósághoz.

(A trilógia első része itt olvasható.)

Mi az oka a magyar filmeseknél tapasztalható negyedszázada indult regényfóbiának? Hiszen, régebben szinte minden komolyabb magyar prózai műből született film vagy tévéjáték. Kb. itt jártam gondolatban, mikor feltettem magamnak a kérdést: egyáltalán, mi kell ahhoz, hogy megfilmesítsenek egy regényt?

Nemrég néztem meg a Beavatott trilógia második részét (A lázadó címmel), és csak most vettem észre: ez is egy regény alapján készült! Visszagondoltam az utóbbi hónapokban szerzett moziélményeimre, és kiderült, hogy mostanában szinte csak regényadaptációra váltottam jegyet.

Ha filmesztéta lennék, lehet, hogy azon kezdenék el pörögni, hogy mi ez a fantáziátlan, kockázatkerülő, álomgyári gyávaság. Nincsenek eredeti ötleteik? Sikerregényekkel, cult comics-okkal, második részekkel – sőt, nagyképűen tri- és tetralógiáknak nevezett, nyakuknál előrángatott további folytatásokkal – próbálják a kreativitás hiányát ellensúlyozni?