Látni a történeted

Üdv,
Van az a radikális (?) eljárás, hogy az írásodat visszaolvasva minden egyes mondatról meg kell tudnod mondani, hogy konkrétan mi célt szolgál az olvasó (néző) vezetésében / félrevezetésében. Ha egy mondatról nem tudod azonnal, pontosan - akkor azt a mondatot ki kell húzni.
A fentiek alapján nem is annyira radikális ez a módszer?
Mi a véleményed?

u.i.: Van az a mondat, amiről tudod, hogy semmi haszna, de ooolyan jól sikerült kis mondat, hogy az írói büszkeséged az égig bűzlik tőle... na azt kétszer kell kihúzni. :)

Szia lorant!

Ha azt az eljárást vinnénk végbe, hogy az írások minden egyes mondatát oly módon elemeznénk ahogy írod, akkor azok állandó átírás áldozatává válnának, megjelenésük pedig az idő vasfoga szétrágná.
Persze ez nem azt jelenti, hogy amikor átolvasod, akkor ne figyelj oda, hanem azt, hogy esetleg beleeshet a kezdő abba a gödörbe, hogy elmegy a hite már a saját írásában is. - Szintén kezdő vagyok. :D
Vegyünk egy példát:
Van egy 10 000 - 40 000 karakteres pályázat, amire elkészítesz egy novellát. Jó sokat dolgozol rajta, és elkészül, és persze közben alakulnak a dolgok, meg átalakulnak, elkezdenek élni a szereplők, és Te is belekerülsz a történetbe. Hihetetlen, de amikor Kovács F. István írt valami hasonlót teljesen egyetértettem vele. Tehát benne vagy a történetben, és ott a cselekménnyel együtt élsz. Ez viszi előre a történetet, írja saját magát. S ha én ezt mondatonként elemezgeted akkor abból katasztrofális kihúzogatás lesz.
Persze, hogy átolvassa mindenki, a legszebb mondatok lehet, hogy a legnagyobb szakadékok az írásban. Ki tudja? Azt tudom, hogy valahova vinnie kell egy mondatnak. S a következőnek, és így tovább láncreakcióban a cselekmény kialakul. Azt, hogy ezek között a "mondatláncszemek" között ne keletkezzen csomó, vagy szakadás, mindenképpen nagy munka az átolvasása az irománynak. De úgy gondolom, hogy nem akkor amikor írtad, hanem legalább egy fél nap vagy több kell amíg újból olvasod. Hagyni kell ülepedni, mert ha azonnal elemezgeted, akkor ugyanazokba a hibákba esel mint amikor írtad.
Tehát ez a módszer igen is radikális., de valamelyest szükséges is. Te is nagyon jól tudod, hogy olvasod az irományod, és az pörög, és addig amíg pörög, addig nem kell elemezgetned, csak egy kicsit odafigyelni.
Amúgy én radikálisan egy egész bekezdést is ki szoktam húzni. :D
Mert ha átírja magát a történet jobb fordulatosabb irányba, akkor arra kell menni Vele.
További jó ötleteket, és fogjon a tinta a papíron.

Sziasztok!
Mindenkivel egyetértek! Nem mintha opportunista lennék (remélem), de asszem mindkettőtöknek igazsága van - Ákosnak meg főleg! :-D. Igen. A helyzet az, hogy nem a stílusért alkotunk, az csupán eszköz, és mint ilyen, tanulható, formálható/ tanulandó, formálandó. Igaza van Lórinak - néha fáj a szikét használni, de muszáj! Abban viszont Andinak van igaza, ha "dől a lé", nyomni kell a billentyűt! Reparálgatni azután is ráér... Velem nem egyszer megesett, hogy egyetlen szókapcsolat miatt egész bekezdéseket dolgoztam át! Először nem esett jól, de aztán megsimogattam ősz fejemet : "na látod, tudsz te jobbat is" :-D.
Hát bizony így van ez: az alkotás öröme néha izzadságszagú, de örömnek akkor is öröm!

Sziasztok!
A gondolatfonataimba magam is többször belegabalyodtam már egy íráson belül is. Újraolvasva őket totál kiveszett a lényeg, úgyhogy hétköznapibbra kellett farigcsálnom az egészet. S közben azt éreztem, hogy ezt a zsigerből jött írást egyszerűen kár tovább rondítani! Inkább újrakezdtem, s letisztultabb, de változatlan gondolatmenetű "remake" lett belőle.
Valóban nem a szóvirágokon múlik a lényeg, de kellenek bele azok is. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én pl. a közösségi oldalakra írt bemutatkozó szövegeim rengetegszer átírtam, s csak egy-két változat sikerült egyszerre igazán stílusosra és lényegre törőre. Hosszabb szöveg esetén nyilván nem engedheti meg magának a teljes újraírást, érzés alapján szünetet kell tartani bizonyos részek után, hagyni ülepedni, s újraalkotni őket.
Engem az mindenesetre megnyugtat, hogy rajtam kívül mások is úgy gondolják, hogy a tartalom, a belső a lényeg, s a forma, legyen bármilyen trükkös is, csak a hozzá illesztett kültakaró. Se film, se videojáték műfajában nem tudtam soha csak a vizualitásért szeretni egy darabot sem, ha öncélú volt.

Duncan Shelley egy korábbi cikkében tökéletesen leírta hogy mi a különbség egy szépirodalmi és egy mai modern regény között. A cikkben megemlítette, hogy egy szépirodalmi alkotásban nagyon fontos a mondatoknak a szépsége és az igényes megfogalmazása, a mai bestsellerekben viszont aligha van nagy szerepük. A lényeg hogy a történet izgalmas legyen és gyorsan pörögjenek az események, ki kell hagyni a felesleges részeket.

A legnagyobb baj hogy az író SOHA nem képes objektívan értékelni a saját művét, de gondolom ezzel nem mondok sok újat. Kár hogy nincs a birtokomban a Men in black-ből ismert emléktörlő, ha lenne biztos használnám miután megírtam a sztorimat, mert akkor sokkal könnyebben megtalálnám a hibákat, abban a hiszemben hogy azt a történetet nem én írtam.

Szia Matt!
Érdekes, amit mondasz, de azért talán mégsem ennyire egyszerű. Úgy hiszem, az nem árt, ha az alkotót fel lehet ismerni a stílusáról. Most éppen Hemingway jutott eszembe, meg Steinbeck, és Fekete István, meg Rejtő Jenő... Meg az, hogy az alkotók valóban nem tudják objektíven értékelni saját műveiket (Fekete pl. azt írja egy levelében, hogy szerinte a Bogáncs legalább olyan jó, mint a Nobel díjas Öreg halász...), de azért jó lenne, ha ez volna a "legnagyobb baj". Folytatva az előbbi gondolatot: régebben szívesen olvastam krimiket, ám igazán csak az szórakoztatott, amelyiknek a stílusából nem hiányzott egy kis humor (pl.: Chandler, vagy Mc Bain dialógusai élményszámba mennek). A szárazabbakat kevésbé szerettem, vagy félre is dobtam. Nagy kérdés tehát, ha "pörögnek az események" nem kell-e mégis picit "felöltöztetni" őket? Illetve mikor és mennyire "felesleges rész" valami? Szerintem a láttatás eszközei főképp a stílusban gyökereznek... Persze, a végső ítélet mindig az olvasóé!

Sziasztok
Azt hiszem én egyetértek mindenkivel, és mégsem értek egyet senkivel. Szerintem itt alapvetően két dologról beszélünk. Az egyik a megfogalmazás hossza a másik pedig megfogalmazás szóhasználata.
Szerintem ezen kívül beszélhetünk kitérőkről, lehetnek jók is, mint például egy kis humor, vagy rosszak, amik kibillentenek a cselekményből. De szerintem a kitérők esetében az olvasónak, de legalábbis az írónak, tisztában kell lennie azzal, hogy ez most egy kis kitérő. Szóval szerintem az író, nem írhatja azokat véletlenül. Mindenképpen tudatosnak kell lennie. Véletlenül jó könyvet írni nem lehet.
Szóval, szerintem, az, hogy legyen rövid és lényegre törő minden sallang és ciráda nélkül, az most már elvárt. Minél rövidebben és cselekmény-orientáltabb annál jobb. Persze ezt mondani könnyű, de mint író ez betartani? Mert hát az írónak minden fontos amit egyszer kitalált a storyval kapcsolatban Pl. háttértörténet, a szereplők személyisége, a helyszínek stb. Mégis valahogy le kell szűkíteni az lényegre, olyannyira, hogy az ne menjen a cselekmény kárára, sőt alátámassza azt. És itt én meg is buktam. Valószínűleg.
A másik ami felmerült az a stílus. A szavak és megfogalmazások megválasztása szerintem igenis fontos. Szerintem sokszor jobb a terjedelmesebb megfogalmazás, ha az a stílusában odaillő. Nem véletlen, hogy többféleképpen el lehet mondani ugyanazt a dolgot. Pl. A hős végső összecsapásának leírásába nem illik bele, hogy: „Összeszorított pacsijával megütötte ellenfele buksiját”, bármennyire is rövid legyen a megfogalmazás. Esetleg abban az esetben működhet, ha ez a küzdelem a játszótéren zajlik, egy kisautóért, két kisgyerek közt. De pl. terminátor esetében nem ajánlanám.

Sziasztok!

Köszönöm @Maszat, hogy megfogalmaztad az én véleményemet is ;).
Ugyanakkor jó látni, hogy milyen sokfajta vélemény létezik, így biztosak lehetünk abban, hogy bármilyen is az írásunk, a stílusunk, az valakinek úgyis tetszeni fog.
Bár hozzátenném azt, hogy egy író, akármiért is ír, önkifejezés, bizonyítási vágy, vagy csak alkotni mindenek felett, legbelül, ha már publikál, elismerésre vágyik. És nem csak az olvasóktól, családtagoktól, barátoktól, hanem a kortárs íróktól, a nagykutyáktól is, akiknek a szava olykor befolyásolja a környezete, tábora véleményét is. Ezért előszeretettel nyúlunk, tanult szépirodalmi eszközökhöz, még ha nem is a mi legbelső stílusunk. Bizonyítani szeretnénk, hogy a mellett, hogy az írás során, amikor olyan gyorsan pörögnek az események a fejünkben, hogy a kezünk már képtelen követni, és tele vagyunk helyesírási hibákkal, de muszáj utolérnünk az agyunkat, ami már az aktuális cselekmény következményeit fogalmazza meg a következő fejezetben - tehát a valódi stílusunkban írunk -, igen is, tudunk szépen fogalmazni, és tanultunk valamit őseinktől, elődeinktől; az örökségünkből. Elhiszem, hogy egy átlagos olvasó nem foglalkozik vele, nem különösebben értékeli, de azért egy írótárs talán felvonja a szemöldökét, hogy igen, ez egészen jól összerakott mondat.

Az átolvasásnak van hátránya és előnye egyaránt, ugyanígy a szünetnek is. Én három évvel ez előtt kezdtem neki regényemnek, amit addig csavargattam, hogy a századik oldal környékén belegabalyodtam, és félre tettem. Majd tavaly év végén átírtam a felét, és hirtelen annyira megindult az egész, hogy munkában is azt írtam, bár lényegében már más lett a történet alapja.
Minden esetre, még most is túl kritikus vagyok önmagamhoz, és képes vagyok kitépni, átírni egy-egy monológot, amit amatőrnek tartok, ugyan így megjegyzem magamnak, ha más könyvekben olvasok gyerekes, klisés megfogalmazásokat.

Tehát szerintem fontos, hogy időnként megmutassa a szerző, hogy miért is nevezi ő magát írónak, mert a többi csak fantázia kérdése.

Ákos! Gratulálok a filmhez! :)