Hazudj valami szépet!

Ha már képes vagy számodra ismert karakterekkel elmondani, érzékeltetni valamit, és meg tudsz jeleníteni szinte bármilyen hangulatot ezeknek a karaktereknek a szemszögéből, akkor itt az ideje elkezdeni a valódi teremtést. Azaz nekiláthatsz begyakorolni a kizárólag magad által kitalált szereplőid felépítését, hiszen majd később – a saját műveid megírásakor – már készség szintű tapasztalatod kell legyen ezen a téren.

Tulajdonképpen, a feladat elvileg egyszerű lenne: folytatni a Miki Egértől Hamletig című blogban felvázolt gyakorlatot úgy, hogy most nem konkrétan ismert személyekkel készítjük el a háromszor három féloldalas kis írást, hanem három kitalált, teljes egészében általunk megteremtett karakterrel.

Ám itt már átlépünk egy másik minőségbe. Eddig csak megfigyelés alapján alakítottuk át a valóságot egy írott világgá, most viszont eljött a pillanat, amikor nekünk kell személyiségeket teremtenünk, majd belebújnunk a bőrükbe, és rajtuk keresztül megjelenítenünk egy-egy történetet, vagy egy történet egy bizonyos részét.

Hát, igen! Ez a feladat már igényel bizonyos előkészületeket. Hiszen hogyan is írhatnál meg bármit egy karakter szemszögéből, ha nem tudod róla, hogy annak a személynek mi a fontos. Mire hogyan reagál? Egyáltalán! Mit vesz észre? Mit ért meg? Hogyan viszonyul a környezetéhez, amibe épp belehelyezted? És-és-és… és millió egyéb szempont, ami menet közben jöhet elő.

Az írói mesterség e területének, a karakterépítésnek, vagy nagyképűen: a karakterológiának – hálaistennek és „hálaistennek” – elég komoly irodalma van. Egyfelől azért hálaistennek, mert már tényleg mindent leírtak arról, hogy miként érdemes felépíteni egy-egy hiteles és egyben érdekes karaktert. Így, aki ezt valóban meg akarja tanulni, annak igazán bőséges szakirodalom áll a rendelkezésére.

A magyarul is elérhetőek közül én Lajos Egri: The Art of Dramatic Writing – A drámaírás művészete című könyvét tartom a legjobbnak, de egész jól használható pl. Krigler Gábor angolszász klasszikusokból összeollózott, (Folyt. köv.) Hogyan írjunk tévésorozatot című kézikönyve is.

Másfelől pedig, azért írtam idézőjelbe a „hálaistennek”-et, mert ez a komoly szakirodalom tette nagyképűvé, leereszkedővé, és egyben homályossá az írói mesterség elsajátításának „tudományát”.

A kritikusok, tanárok, professzorok, esztéták és egyéb hasonló, önálló alkotásra képtelen bölcsészek előszeretettel szokták az írásokat a karakterek kidolgozatlanságára hivatkozva szétszedni, lehúzni, a jobbítás állítólagos szándékával agyonnyomni.

A két leggyilkosabb karakterológiai kifejezés, amivel tönkre lehet tenni egy viszonylag kezdő írót az az ártatlan-arcúan aggódó: „Tök jó, amit csinálsz, csak egy kissé egysíkúak a szereplőid” és a tudományosan atyáskodó „Az a baj, hogy egydimenziósak a karaktereid”.  (Ez az „egydimenziós” cucc többé-kevésbé ugyanazt jelenti, mint az egysíkú, csak még arra is utal, hogy aki ezt mondta, baromira nagy szakértője a területnek, ezért ötször annyira be kell rezelni a kritikájától, mint másétól, pedig lehet, hogy csak egy könyvnek, Egri Lajos fent említett művének azt az egy fejezetét olvasta, amelyikben Egri kifejti, mit ért a szerinte ideálisan kidolgozott, háromdimenziós drámai szereplőkön.)

Nem azért életveszélyesek az ilyen minősítések, mert semmi valóságalapjuk nincs, és még azért se, mert nem mindig igazak, hanem azért, mert gyakran, még ha igazak is, nem jogosak, mint beszólások. Ezek a kifejezések – társítva a másik két kreativitásölő nagyágyúval, a „lapos”-sal és a „felszínes”-sel – nagyjából akkortájt váltak tömegpusztító fegyverré, mikor intézményessé vált a művészeti alkotások hivatalos értékelése (kritikája).

Akkor szoktak ilyen és ehhez hasonló jelzőket aggatni egy műre, amikor az nem felel meg bizonyos, előre meghatározott, egyetemeken oktatott jellemzőknek. Ám ezek a jellemzők ma már szakmai elvárásokká alakultak, pedig eredetileg nem azért születtek, hogy ostorozzák, stresszeljék, önbizalommentesre szekálják velük az esztéták, a bölcsészprofesszorok és a frusztrált művészekből lett újságírók (önjelölt kritikusok) a valódi alkotókat, hanem azért, hogy se-gít-sé-get nyújtsanak.

Az irodalomtörténet évszázadai során könyvhegyeket hordtak össze arról, hogy miként kell felépíteni egy-egy karaktert. Ám ezeknek az írásoknak végül is az a lényege, hogy dolgozd ki minél részletesebben az általad megteremtett szereplőket, és utána gondoskodj arról, hogy ezek a figurák ennek megfelelően is viselkedjenek.

Más szavakkal: legyen hiteles az a karakter.

Hiteles. Miért kulcsszó ez a hiteles? Azért, mert ha hiteles, akkor én, mint olvasó elhiszem. Ha én nem hiszem el, de Géza elhiszi, akkor nekem nem hiteles, Gézának pedig az. Ha a többség elhiszi, akkor a többségnek hiteles. Ha csak az ovisok hiszik el, akkor csak az ovisoknak hiteles, stb.

Ez nem több és nem kevesebb!!!

Durva, de így van.

Minden művészet egyfajta illúziókeltés. Mondjuk ki: csalás. Hazugság. A szobrász azt akarja elhitetni egy márványdarabról, hogy az ott a Góliáttal farkasszemet néző fiatal Dávid, a festő némi olajfesték segítségével megpróbálja elhitetni veled, hogy arról a vászonról egy sejtelmesen mosolygó reneszánsz hölgy néz rád, a színész meg úgy tesz, mintha ő a tébolyultat játszó, ám titkon lázadó Dán királyfi lenne.

Amikor te, mint író egy kitalált szereplőt alkotsz, akkor el akarod hitetni, hogy az a szereplő létezik. Erre a tevékenységre a csalás játékszabályai érvényesek. A kreativitás egy bizonyos nézőpontból hazugság. Igen, hazugság, csak egyfajta „jó hazugság”. Aki ezzel a csalással él, az egy Fehér Mágus, mert nem azzal a szándékkal hoz létre valamit, ami nincs, hogy összezavarja a már meglévő valóságot (a tényleges csaló ezt teszi), hanem azzal, hogy teremtsen egy újat.

Ennek a teremtésnek viszont csak akkor van ereje, ha azt el is hiszi az olvasó.

Jó, jó! Ez mind lehet szép, meg érdekes, meg minden, de miért értekezek itt ilyen hosszan erről egy gyakorlati feladat leírása közben?

Azért, mert ez a csalási kísérlet, ha úgy tetszik „nemes-svindli”, határozza meg, mennyire kell kidolgoznod egy karaktert, hogy az hiteles legyen.

Ez mindig helyzet- és közönségfüggő.

Ha el akarod hitetni egy kisgyerekkel, hogy a Télapó létezik, akkor elég egy vörös sipkát húznod, meg fehér szakállt ragasztanod, és egy picit elváltoztatott hangon megszólalnod. Ha ugyanezt be akarod adni egy felnőttnek, akkor már igencsak össze kell szedned magad, hogy sikerrel járj – de ha Vágó Istvánt, az ország leghíresebb szkeptikusát szeretnéd felültetni, akkor valószínűleg David Copperfield összes, hétpecsét alatt őrzött, tikos mutatványa is kevés lenne.

Csak vedd fel ezt az nézőpontot!

Biztos, hazudtál már valamikor. Ha máskor nem, akkor földrajzórán, még általánosban, amikor megpróbáltad elhitetni a tanárral, hogy te „isten bizony meg akartad tanulni a földtani korszakokat, csak hát, a körülmények…” Persze, vannak sikeres hazugságok, és vannak sikertelenek.  Nyilván, a sikereseket érdemes felidézni.

Vedd fel azt a pofátlan nézőpontot!

Hidd el, hogy élvezni fogod. Most szabad. Most lelkiismeret-furdalás nélkül teheted. Az olvasó nem fog megharagudni. Sőt! Elvárja! Ha nem teszed meg, akkor fog rád kígyót-békát kiáltani.

Verd át! Szívasd meg!!!

Ha elsőre nemigen tudsz mit kezdeni ezzel a tanáccsal, akkor nézz meg pár csalókról szóló filmet. Persze, jó – hiteles 🙂 – csalófilmeket, amelyek életszerűen mutatják be a svindlerek működését (pl.: Nagy balhé, Szélhámos fivérek, Kaméleon, Ocean's 11, Kapj el, ha tudsz). Tanulj a főhőseiktől! Lesd el a trükkjeiket, próbáld átvenni a játékszenvedélyüket, és fordítsd le ezeket a te élethelyzetedre, a Fehér Mágus élethelyzetére!

Ezután térj vissza a feladathoz, és írj annyi verziót belőle, amíg nem érzed úgy, hogy bárkit meg tudnál győzni arról, hogy az adott személy, akinek a nézőpontjából mesélsz el valamit, az igenis egy létező személy.

Hazudj valami szépet!

Közben természetesen érdemes képezni magad a karakterkidolgozás témakörében, de ezek után már lesz hova tenni azokat az ismereteket, amiket ezekből a tananyagokból magadba szívhatsz, és így nem nyom majd agyon egyik tekintélyes karakterológiai tankönyv elérhetetlennek tűnő elvárásrendszere sem.

 

A feladat tehát a következő:

Újra írd meg a Miki egértől Hamletig poszt 1. feladatának a., b. és c. írásaiban történt eseményeket, minta egy másik karakterrel történtek volna meg, csak most már ezek kitalált, általad kreált karakterek legyenek. Mind a három verzióhoz készíts legalább három-három különböző karakterrel, három-három különböző írást.

 

Hogy ment? Írd meg itt lent!