Ússzál, vazze! 2.0

Páran lehetnek úgy, hogy belekezdenek egy gyakorlatba, és amikor annak végrehajtása nem megy könnyedén, akkor abbahagyják.  Ez általában nem a kitartás hiánya miatt szokott bekövetkezni. Ha így lenne, időpocsékolás volna egy sort is leírni ebben a témában. Mi értelme van azt szajkózni, hogy „Legyél kitartó!”, „Legyél kitartó!”, „Legyél kitartó!”?  Az leszel tőle? Csak ettől? Kizárt.

A tapasztalat sokkal inkább azt mutatja, hogy a legtöbb kezdő író azért nem végzi kitartóan az írói készségeit fejleszteni hivatott gyakorlatokat, mert valahol tudat alatt inkább vizsgának tekinti, így mikor problémái adódnak, elkedvtelenedik attól, hogy „úgyse tud megfelelni”, vagy nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy „úgyis valami szörnyűség kerül majd ki a kezei közül”.

Úgyhogy feladja.

Fontos, hogy az ember, főleg az az ember, aki világéletében maximalista volt – ez valahogy elterjedt attitűd az írók között –, képes legyen felvenni azt a nézőpontot, hogy ő most csak és kizárólag gyakorol. (Ha végül valami olyasmi sül ki a dologból, ami megállja a helyét a nyilvánosság előtt, az legyen hab a tortán, de ne követelmény.)

Képzeld el az operaénekest, aki nap mint nap skálázik, vizionáld magad elé a focistát, aki hónapokig gyakorolja a fejelést, vagy éld bele magad a megszállott vívótanonc szerepébe, aki képes órákon keresztül egy pontba szurkálni a párbajtőrével.

Ha innen nézzük, akkor jóval élvezetesebb és változatosabb az írói gyakorlatok végzése, nem?

A képességeid nem fognak maguktól, varázsütésre fejlődni. Az ihletre várni… khm… Maradjunk annyiban, hogy nem túl bölcs dolog. Türelmetlen vagy? Már a saját könyvedet írnád, ahelyett, hogy ilyesmivel töltöd az idődet?

Megértelek. Az idő pénz. Épp ezért javaslom, hogy fektess be egy kis energiát a korábban posztolt gyakorlatokba, s inkább azzal spórolj időt, hogy nem vágsz bele felkészületlenül egy nagyregénybe. Kíméld meg magad a kudarcélményektől. Azért kell ezzel most foglalkoznod, hogy később ne kelljen. Hogy mikor majd a regényedet írod, akkor már legyen annyi rutinod, hogy ne azon legyen a figyelmed, hogy hogyan írsz meg érzékletesen egy találkozást, hogy miként adod meg izgalmasan a szükséges információkat egy új szereplődről az olvasónak, vagy, hogy hogyan hangold össze a cselekményt a karaktereiddel.

Az ember azért ír, mert van mondanivalója.

Akkor ír jól, ha erre koncentrál. Ám ez nem azt jelenti, hogy a többi történetmesélési tényezővel nem, vagy csak felszínesen foglalkozik, hiszen ha átesik a ló túloldalára, és nem törődik csak a mondanivalóval, nos… így születnek a legdilettánsabb, legbanálisabb, legidegesítőbben szájbarágós regények.

A valódi megoldás a következő: akkor nem kell, hogy a fentiek lekössék minden figyelmedet, ha mindez már rutinszerűen megy. Más szavakkal: minél több gyakorlatot szereztél, annál inkább képes vagy a lényegre koncentrálni.

Mint az országúton a volán mögött. Hiába tudod, hogy hogyan kell hármasból, négyesbe, majd ötösbe váltani, ha ezen van a figyelmed vezetés közben, akkor minden lesz, amit csinálsz, csak nem felszabadult autózás.

Úgyhogy csináld meg a gyakorlatokat! Sorban: a legegyszerűbbtől a legösszetettebbig. Ha kell újra és újra! Hidd el, egy idő után egyre könnyebben megy majd, míg végül azon kapod magad, hogy a regényed közben végre azon van a figyelmed, ami a legfontosabb: hogy úgy irányítsd az olvasód figyelmét, érzelmét és gondolatait, ahogy neked jólesik.