Néhány évtizeddel ezelőtt még parázs viták folytak arról, hogy vajon a science-fiction, a krimi és a horror irodalomnak tekinthetők-e egyáltalán. Idővel ezek a viták elhaltak, de néha még mindig felhangzanak olyan kérdések, hogy például a Föld legolvasottabb írói vajon írónak nevezhetők-e?
Még ma is sokakban él az elképzelés, hogy az irodalom egy és oszthatatlan, és mindössze a minőség kategorizálja a könyveket. A csúcson a szépirodalom áll, az Igazi Regény, alatta meg az alacsonyabb minőségű művek, melyeket neveznek ponyvának, lektűrnek, vagy bestseller irodalomnak.
Ezek azonban nem minőségi kategóriák, és az irodalomnak nem egy, hanem két fajtája van, mint ahogyan az íróknak is. A másfajta lelki beállítottságú írók pedig másfajta regényeket alkottak meg.
Az irodalom egyik fajtája a hallásra, a másik fajtája a látásra épül. Az egyik a hallató regény, a másik meg a láttató regény.
A hallató regényben a mondatok a leglényegesebb elemek, a stilisztika, vagyis a fogalmazás a legfontosabb, vagy az egyetlen írói eszköz. Az író olyan mondatokra törekszik, amik megakasztják az olvasót, aki hátradől, elgondolkodik a mondaton, ízlelgeti, és kiírja a könyvből, mert annyira tetszik neki. Ez az, amit “szépirodalomnak” nevezünk.
A láttató regényben az írónak az a célja, hogy láttasson, hogy az olvasó olvasás közben egy filmet lásson, és azt át is élje. A láttató író nem törekszik arra, hogy a mondatai megakasszák az olvasót, mert ebben a regényfajtában ez hibának számít – mondhatni, filmszakadásnak, ami kizökkenti az olvasót a filmnézésből. A láttató regényben a sztori szerkezete, belső logikája a legfontosabb. Ez lenne a „ponyva” vagy „lektűr”. De mivel ezek megvető elnevezések, sokkal hasznosabb lenne, ha inkább vizuális irodalomról beszélnénk, már csak azért is, mert a filmekhez való hasonlósága letagadhatatlan.
A regények két fatája másfajta írói alkatot kíván, másfajta gondolkodást, másfajta eszköztárat.
A hallató regényhez költői véna szükséges, sok-sok érzelem, szárnyalás, míg a vizuális regény tiszta fejet, matematikai jellegű gondolkodást igényel.
A két írótípust egészen más dolgok érdeklik, és más dolgokat hagynak figyelmen kívül.
Vegyünk egy sztorikoncepciót: egy átlagember óriási érzelmi nyomás alatt áll, mert a főnöke vagy a házastársa folyamatosan becsmérli, és gúnyt űz belőle; ez odáig fajul, hogy a főhős eldönti, megöli zaklatóját, majd a történet végén meg is öli. Egy szépíró és egy vizuális író különböző aspektusból közelítené meg a témát.
Egy szépíró óriási figyelmet fordítana az átlagember érzelmi vívódásainak ábrázolására, arra az érzelmi folyamatra, ahogyan a hős eljut a gyilkosság gondolatáig, ahogyan felkészül, és ahogyan végrehajtja.
Egy vizuális író erre nem fordítana túl nagy figyelmet, viszont rendkívül mód odafigyelne arra, hogy a folyamatot a lehető legizgalmasabban ábrázolja, a fegyver beszerzése, a gyilkosság maga, minden a lehető legjobb pillanatban következzen be, és hónapokat töltene el azzal, hogy a részleteket a lehető legfeszesebb logikai láncolattá dolgozza össze.
Egy szépíró a fegyvert elintézné annyival, hogy “revolver”, míg ha én írnám a fenti történetet, minden valószínűség szerint körülbelül másfél hetet, és napi tizenkét órát töltenék el azzal a kérdéssel, hogy a karakter egész pontosan milyen típusú lőfegyvert használ a gyilkossághoz. Számba venném az érzelmi állapotát, a fegyverekkel kapcsolatos ismereteit és téveszméit, az amatőrségét, a félelmét, a fegyver beszerezhetőségét az adott földrajzi helyen, stb.
Mindkét irodalomfajtának megvan a maga közönsége, és történetesen jelenleg a vizuális irodalomnak sokkal nagyobb a közönsége, mint a szépirodalomnak. Talán épp ebben keresendő a szépírók alaptalan megvetésének oka.
Egy szépírónak fogalma sincs, hogyan lehet huszonnyolc cselekményszálat kézben tartani, hogyan lehet ritmust adni a cselekménynek, a rejtélynek milyen tizenegy alkotóeleme lehet, vagy hogy milyen szintű anyaggyűjtést igényel például egy politikai thriller megírása.
És ugyanígy, egy vizuális írónak nincs olyan szókincse, vagy nem használ olyan szókincset, nem bánik úgy a szavakkal, és nem fordít annyi időt a fogalmazásra, mint szépíró kollégája.
A szépirodalom és a vizuális irodalom nem minőségi kategóriák. Mindkettőben lehet kiemelkedőt és retteneteset alkotni. Másfajta közönségük van, és másfajta írói alkatot követelnek. Eszközeik nem keverhetők, mert az egyik eszköztára hatástalan (sőt ártalmas) a másikban. Voltak erre próbálkozások, és egyszer sem jött be.
A szépirodalomban van helye a nyelvi játékoknak, a líraiságnak, a rendhagyó mondatszerkezetnek és a hatalmas szókincsnek. A vizuális irodalomban ezek hibák, amik megakasztják a lendületet. A vizuális irodalomban az a lényeg, hogy a szereplő mit tesz, és miért, a szépirodalomban meg az, hogy ez hogyan van megfogalmazva.
Én vizuális író vagyok, és utálom a szépirodalmat. Tényleg nem vágyom arra, hogy költőien tudjak fogalmazni, és százezer szavas szókinccsel írjak. De tudom, hogy a szépirodalom nem kevesebb, vagy rosszabb a vizuális irodalomnál. Csak én nem szeretem. Ez pedig pusztán egy érzelmi, és nem egy minőségi kategória.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
- 17861 reads
hozzászólások
Tackry
Csak annyiban vitatkoznék a
vasárnap - 12:41Csak annyiban vitatkoznék a leírtakkal, hogy a szókincs a vizuális irodalomban is ugyanolyan fontos. Csak talán kevésbé költői, légies szavakat használunk. De ha azt olvasom, hogy egymást követő mondatokban ugyanazt a szót használja az író valamire, engem az rendkívül idegesít. Nem csak az adott témának való utánajárás házifeladatát kell elvégeznie egy írónak. Ha írónak vallja magát, igenis legyen nagy szókincse, és többféleképpen tudja nevén nevezni a dolgokat.
Maszat
Akkor ne olvass Agatha
szerda - 21:51Akkor ne olvass Agatha Christie-t, mert ott van szó ismétlés bőven. :)
Kyra
A szóismétlés és a többi
hétfő - 16:35A szóismétlés és a többi bénaság valóban zavaró. De nem hiszem, hogy ez a cikk azt mondta volna, hogy ez rendben van. A szóvirágok nekem sem olyan fontosak, mint maga az esemény. Egy pongyola megfogyalmazás ugyanúgy kizökkent a sodrásból, mint egy lírai mondatfűzér.
Jane Porter
Én nem tudom, hogy ha író
péntek - 17:50Én nem tudom, hogy ha író leszek, szép író leszek e vagy sem. Én mindenféle módon próbálom élvezetessé tenni a történetet, és az egyik eszközöm a szavak választékos használata. Persze az eltúlzott barokkos körmondatokat meghagyom a költőknek, és a szépirodalom művészeinek. Egy kalandregényen dolgozom, ami ha kiadatásra kerül, az első művem lesz. Ha már a pisztoly jött szóba. Lányként a fegyverek és kocsik a kinézetükkel fognak meg :) a főhősöm pisztolyáról leírom hogy milyen fajta, és nagyjából azt is hogy hogy néz ki, de csak azért, hogy könnyebb legyen elképzelni.Megnéztem, hogy abban az időben amikor a történet játszódik, milyen pisztolyok voltak, és találtam egyet mi kinézetre tetszett, és gondoltam beleírom azt.Persze az olvasó nem látja a képet amit én, szóval mindenki máshogy képzeli el.
A szóismétlés szerintem nem való egy írónak...:)
Bagoly
Ha szép vagy, akkor szép író
csütörtök - 15:03Ha szép vagy, akkor szép író leszel.
Ha szépirodalmat fogsz művelni, akkor pedig szépíró leszel. :)
Norelia
Nos igazán érdekes cikk
vasárnap - 21:13Nos igazán érdekes cikk számomra. Mielőtt megtaláltam volna ezt az oldalt az előtt is írtam egy két alapszálas történetet. Ez a cikk rávilágított arra, hogy eddig kevertem a két stílust. Regényt akartam írni nagyon részletesen ami miatt sokszor megakadtam és végül befejezetlenül maradt. Azt hiszem innen máris sokkal többet tanultam ilyen téren, mintha magamtól próbáltam volna rájönni min hibáztam.
Annamarie
Szuper a cikk, nagyon
szerda - 15:35Szuper a cikk, nagyon tetszett. Mit gondoltok mellesleg az erotikus regényekről? Teszem azt, olyanról is, amely kicsit 'durvább' kifejezést is tartalmaz, gondolok itt például a genitáliák megnevezésére? Tehát részletesen leírja az aktust. Egyáltalán mit gondolotok a trágár szavak használatáról egy könyvben? Végül is ha az ember picit belegondol, a csúnya beszéd is tökéletlen világunk része...
Bagoly
Lenne két kérdésem:
csütörtök - 14:45Lenne két kérdésem:
"míg ha én írnám a fenti történetet, minden valószínűség szerint körülbelül másfél hetet, és napi tizenkét órát töltenék el azzal a kérdéssel, hogy a karakter egész pontosan milyen típusú lőfegyvert használ a gyilkossághoz. Számba venném az érzelmi állapotát, a fegyverekkel kapcsolatos ismereteit és téveszméit, az amatőrségét, a félelmét, a fegyver beszerezhetőségét az adott földrajzi helyen,"
Miért??? Az emberek 99,99 százalékan nem fegyverszakértő...Miért fontos ez? A félelme az engem is érdekelne. Az oké, hogy legyen realista a leírás. Ehhez jó lehet kipróbálni egy lőtéren, hogy milyen maga az érzés. Evelyn Marshnál olvastam olyanokat tizenévesen, hogy "a lány nyakára tette a kezét, és a lány halott volt." Nyilván vagy le kellett volna írni a nyak kitörését, vagy pedig a küzdelmet, mert szorít két kézzel a támadó, de az áldozatnak ott van 4 működő végtagja. Az érzés, a félelem, minden, ami az ember, az érdekes. De a fegyver csak tárgy. Ezért nem értem.
A másik kérdésem: létezik olyan, hogy valaki olvas, és nem jelenik meg a szeme előtt filmszerűen az egész?
A szépirodalom nem valami mondanivaló nélküli öncélú szépelgés. Csak szépen mondja az igazat. Elképesztő élmény tud lenni, amikor valaki úgy tud írni, hogy egyszer csak kiráz a hideg, és mintha emelkedne a lelkem. Akár olvasás, akár zenehallgatás, mindig ezt az élményt keresem. Mondjon valamit. Mondja úgy, hogy beleborzongjak. Egy lélek mondjon az én lelkemnek valamit. Csak egyszerűen, csöndesen, sárkányok és csinnadratta és robbantások nélkül, pátosz és érzelgősség nélkül. Hogy van szeretet és van értelme élni. Én is ezt akarom majd mondani. Csak előbb megtanulok írni...:)
Most jöttem rá, hogy bár autistaként nehezen olvasok fikciót, csak ráveszem magam a szépirodalomra.
Bagoly
(Természetesen olvastam
csütörtök - 15:05(Természetesen olvastam szépirodalmat, és "csúnyát" is, de inkább tizenévesen. Aztán sokáig semmit, mostanában ízlelgetem újra a könyveket.)
ahátizsákos
Szia!
szerda - 06:29Szia!
Ugyan nem engem kérdeztél, de a második kérdésedre tudok válaszolni.
Szóval igen, létezik.
Vagyunk egypáran, úgynevezett "nem vizuális" típusok és bizony nem, semmit nem tudunk magunk elé képzelni vagy elképzelni.