Jó reggelt kívánok!

Most egy olyan témát fogok boncolgatni, ami első ránézésre értelmetlennek tűnik, felesleges szócséplésnek, amire kár bármennyi időt vesztegetni.

Mi a különbség az olvasói nézőpont, és az írói nézőpont között?

Hülye kérdés, nem? Mindenki tudja a választ! Az olvasó olvas, az író ír. Ennyi. Nem igaz?

Mégis, a mi tapasztalatunk az, hogy az írni szándékozók messze több mint kilencven százaléka nem tudja, mi a különbség az olvasói nézőpont és az írói nézőpont között, és olvasói nézőpontból próbálnak írni. A baj csak az, hogy úgy nem lehet.

Ha én egy olvasó vagyok, és el akarok olvasni egy regényt… mondjuk egy történelmi regényt… akkor úgy gondolkodom, hogy ez a regény van, valahol ott van, létezik, része a világnak, készen van, és az én dolgom az, hogy hozzáférjek.

A megírt regények hagyományos fellelhető helye a könyvesbolt, így felkerekedem, elmegyek a könyvesboltba, kiválasztom a nekem tetsző történelmi regényt, kifizetem az árát a pénztárnál, és távozom. A könyv az enyém. Most már el tudom olvasni.

Ha ugyanezzel az olvasói nézőpontból próbálok írni… mondjuk egy történelmi regényt… akkor úgy gondolkodom, hogy ez a regény van, valahol ott van, létezik, része a világnak, készen van, és az én dolgom az, hogy hozzáférjek.

A már létező, de még soha meg nem írt regények pedig Valahol vannak. Talán az x-dimenzióban.

Az x-dimenzióba sajnos nem vezet út, nem mutatja térkép, nem visz oda busz, a taxis sem tudja, merre lelhető fel, hiszen nem a fizikai világban keresendő, hanem azon túl.

Így az én törekvésem arra összpontosul majd, hogy megváltoztassam a tudatállapotomat, és fogékonnyá, nyitottá, befogadóvá váljak a Valahol Odaát létező regény iránt. És ha ez sikerül, akkor elolvashatom, átfuthatom a meg nem írt sztorit, majd (ahogyan emlékszem rá) leírom a papírra vagy a monitorra. És akkor író vagyok!

Amikor olvasói nézőpontból akarunk írni, egész írói, művészi törekvésünk a mentális állapotunk megváltoztatására irányul, és rendkívül fontossá válik az úgynevezett ihlet, az úgynevezett múzsa csókja, és ezerféle egyéb segédeszköz, mint az alkohol, a drog, a rajzszeg… kinek mi jön be.

Itt lebeg előttünk a filmekben felbukkanó, klasszikus kép: az író ül az írógép vagy a számítógép előtt, és vár, és vár, és vár… Közben fogy a bor a palackból, a füstöt már vágni lehet, a csokipapírok szanaszét hevernek.

Eszébe jut valami, elkezdi leírni, de nem tetszik neki, kitörli, vagy hevesen kitépi a papírt az írógépből, összegyűri és a háta mögé dobja. Ám végül a kitartó várakozást siker koronázza, és végre megszületik az első mondat. És akkor az egy olyan, de olyan első mondat, hogy hú!

Istenem, micsoda mondat! Csodálatos! Már csak 45 ezer ilyen kell, és kész!

Mélyen belénk van plántálva a gondolat, hogy művésznek lenni ugyanolyan, mint a művészet közönségének lenni – plusz még valami kis apróság. Hogy írni az olyan, mint olvasni, plusz még egy kicsit körmölni is kell. Hogy festőnek lenni olyan, mint a festmény nézőjének lenni, plusz még egy kicsit maszatolni is kell. Hogy szobrásznak lenni olyan, mint a szobor szemlélőjének lenni, plusz egy kicsit kopácsolni is kell.

A művészet a tudatállapot módosítása utáni hajszává degradálódott. A művész passzívvá változott, egyfajta médiumként tekint magára, és feladatát abban látja, hogy várakozzon. Hogy várjon, amíg… amíg… valami egyszer csak eszébe jut. Csak úgy. Így lett a művészből csodabogár, különc figura, aki ködös tekintettel jár-kel, és nem igen tudja, hol van éppen és mi folyik körülötte.

A művészet ürüggyé silányult, ürüggyé arra, hogy egy jellemtelen alak bőszen vedelhessen, drogozhasson, úgy élhessen, mint egy prostituált. Alibiből néha lekörmöl valamit, vagy maszatol egyet, vagy kopácsol egy keveset, és akkor ő művész.

A művészetnek ehhez semmi köze, és az írás egyáltalán nem ilyen.

Olvasóként a regények felhasználói vagyunk, és azon a módon használjuk a regényt, hogy elkezdjük olvasni: első oldal, második oldal, harmadik oldal, negyedik oldal… és így tovább. Amikor ugyanezzel a nézőponttal próbálunk írni, akkor azt gondoljuk, hogy a regény úgy születik meg, hogy először megírjuk az első oldalt, azután a második oldalt, utána a harmadik oldalt… és így tovább.

Olyan ez, mintha azt gondolnánk, hogy mi, akik felhasználói vagyunk a légi közlekedésnek, és az első fizikai kontaktusunk a repülőgéppel, a beszálló ajtó, azt gondolnánk, hogy a repülőgép konstruktőrei legelőször az ajtót tervezték meg.

Vagy, mivel mi, felhasználóként, először a számítógép bekapcsoló gombjával kerülünk kontaktusba, azt gondolhatnánk, hogy a mérnök, aki a gépet tervezte, a bekapcsoló gombot tervezte meg elsőként.

Ezek a gondolatok rettenetes tévedések

Mi, íróként, nem felhasználói, befogadói, olvasói vagyunk a saját történetünknek, hanem annak alkotói, tervezői, mérnökei. Mi, íróként egy olyan rendszer felépítésén dolgozunk, amelyet az olvasó nem érzékel olvasás közben. Egészen más megközelítésben foglalkozik az író a sztorival, mint az olvasó.

Az írás ALKOTÓ-művészet. Nem pedig várakozó-művészet.

Egy közepes terjedelmű regény (3-400 oldal) több ezer elemből áll össze. Kezdve azzal, hogy témája egy új gazdasági törvény körüli lobbi-tevékenység, át azon, hogy a főhős apja Nyizsnyij Novgorodban született, egészen odáig, hogy abban az eldugott kis georgetowni kávéházban a molett pincérnőnek felszaladt a szem a harisnyáján. Ezeket az elemeket az író nem készen kapja, nem megálmodja, hanem kitalálja, egyesével, és elhelyezi a sztoriban.

Az író, aki alkotóművész, regénye minden egyes eleméről több döntést is hoz. Először is, kitalálja, hogy mi kerüljön a történetébe, és megindokolja a döntéseit. Ezután kitalálja, majd kidolgozza, és végül megindokolja, hogy története elemei miképpen függnek össze egymással, közvetlenül és/vagy közvetetten. Végül, kitalálja, kidolgozza, és megindokolja, hogy történetének elemei milyen sorrendet követve bukkannak fel regényében.

Ez alkotótevékenység, nem várakozás, nem álmodozás, és semmi köze nincs a tudatállapot módosulásához. Sőt! A módosult tudatállapot alkalmatlan az alkotásra. Az alkotás tiszta fejet igényel.

Az író soha nem tanácstalan, és nem ül szenvedő alkotói válságban, várva a megvilágosodást. Nagyon sok dolga van.

Különféle fázisokon át, lépésről lépésre bontja ki az ötletét. Át kell gondolnia, és fel kell építenie történetét logikai oldalról, mert ha ez hiányzik, nem lesz egység a regényében. Át kell gondolnia, és ki kell dolgozni a cselekményt a rejtély és a megfejtés oldaláról, mert ha nincsenek olyan kérdések a sztoriban, amikre az olvasó választ vár, akkor az egész érdektelenné válik a számára. Át kell gondolnia, és ki kell dolgoznia a regényt a feszültségív oldaláról, mert érzelmi tétek nélkül (és ennek semmi köze az agyonerőltetett „szerelmi” szálhoz) az olvasó nem kötődik a sztorihoz. Ugyanígy ki kell dolgoznia a cselekményt a szereplők oldaláról is. És ha mindezekkel készen van, még rengeteg további feladat vár rá.

Az író nem olvasó, nem vár, nem befogadó, nem médium. A regény, amit meg akar írni, sehol nem létezik, semmilyen formában. Az író alkotóművész. Precíz technikai ismeretekre és komoly jártasságra van szüksége, továbbá alaposságra és tiszta fejre.

A regényt nem úgy írják, ahogyan olvassák. Az írói nézőpont minden létező téren különbözik az olvasói nézőponttól. Az olvasó olyan, mint az utas a repülőgépen. Az író olyan, mint a mérnők, aki megtervezi és megépíti a repülőgépet.

Zárszóként pedig, az első sor megint, mert remélem, volt eredménye a fentieknek: Jó reggelt kívánok!

Good morning sunshine!